Dan, ahogy mindig, most is megpróbálta oldani a feszültséget. „Szóval Lizie, ugye? Mióta ismered Samet?” A lány alig emelte fel a fejét. Sam rögtön közbevágott. „Együtt van testnevelésünk. Lizie az egyetlen, aki le tud futni egy mérföldet nyafogás nélkül.” Erre Lizie szája sarkában megjelent egy halvány mosoly. A vízért nyúlt, de a keze remegett. Megivott egy pohárral, aztán újratöltötte, és azt is. Sam közben engem fürkészett. Pontosan láttam rajta, hogy várja, szólok-e valamit. A lányokra néztem, aztán a tálra. Újra számolni kezdtem. Kevesebb hús, több rizs, és talán senkinek sem tűnik fel. A vacsora többnyire csendben telt. Dan időnként próbált beszélgetést kezdeményezni. „Na, hogy megy az algebra?” „Apa, senki sem szereti az algebrát, és senki sem akar róla vacsora közben beszélni.” Lizie ekkor szólalt meg újra, alig hallhatóan: „Én szeretem. A mintákat szeretem benne.” Sam félmosollyal ránézett. „Igen, ezzel egyedül vagy az osztályban. Múlt hónapban jól jöttél volna az adóbevallásnál. Sam majdnem elintézte, hogy ne kapjunk vissza semmit.” „Apa!” – nyögte Sam, és forgatta a szemét.
Vacsora után Lizie tétován megállt a mosogatónál, mintha segíteni akarna. Sam azonban elé lépett egy banánnal a kezében. „A desszertet itt hagytad, Liz.” Lizie meglepetten nézett rá. „Nálunk ez szabály. Senki sem megy el éhesen. Igaz, anya?” Lizie úgy fogta a banánt, mintha valami nagyon értékes dolgot kapott volna. A másik kezével még erősebben szorította a hátizsákját. Az ajtóban még visszanézett. Dan biccentett neki. „Gyere máskor is, rendben?” „Dehogy gond” – mondta Dan. – „Mindig jut hely az asztalnál.” Amint becsukódott mögötte az ajtó, élesebbre váltott a hangom. „Sam, nem hozhatsz csak úgy haza bárkit. Nekünk is alig jön ki.” „Egész nap nem evett, anya. Ezt hogyan hagyjam figyelmen kívül? Majdnem elájult, anya!” – vágott közbe. – „Az apukája szinte folyton dolgozik. Múlt héten kikapcsolták náluk az áramot. Nem vagyunk gazdagok, de enni tudunk.” Dan odalépett hozzá, és a vállára tette a kezét. „Komolyan beszélsz, Sam?” „Nagyon rossz a helyzet. Ma a tornán pár percre összeesett. A tanárok csak annyit mondtak, hogy egyen rendesen. De ő sokszor csak az iskolai ebédet kapja meg, és néha még azt sem.”
Abban a pillanatban elszállt belőlem a düh. Leültem a konyhaasztalhoz, és hirtelen minden nehéz lett. Én azon aggódtam, hogy elég lesz-e a vacsora… közben ez a kislány csak próbál túlélni egy napot. „Sajnálom, Sam. Nem kellett volna kiabálnom.” Sam rám nézett. Makacs volt, de a szeme lágy maradt. „Mondtam neki, hogy holnap is jöjjön.” „Rendben. Hozd el. Főzök többet.” Másnap extra tésztát készítettem darált hússal. Közben végig feszültem. Lizie újra megjelent, ugyanazzal a szorosan ölelt táskával. Aznap este tisztára ette a tányérját, utána pedig gondosan letörölte maga után az asztalt. Dan óvatosan megszólította. Bólintott, de nem nézett fel. Péntekre már szinte hozzánk tartozott. Jött iskola után, megírta Sammel a leckét, vacsorázott, aztán hazament. Mosogatás közben halkan dúdolt, egyszer pedig a pultnál ülve el is bóbiskolt. Összerezzent, amikor felébredt, és háromszor is elnézést kért. Dan később félrehúzott. „Nem kellene szólni valakinek? Szüksége van segítségre, nem?” „És mit mondjunk?” – suttogtam vissza. – „Hogy az apja szegény, ő meg kimerült? Nem tudom, hogyan kell ezt jól csinálni. Próbáljunk meg legalább mi segíteni.”
A hétvégén próbáltam többet megtudni. Sam csak a vállát vonogatta. „Nem beszél otthonról, anya. Csak annyit mond, hogy az apukája sokat dolgozik. Néha megint kikapcsolják az áramot pár napra. Úgy tesz, mintha nem lenne nagy ügy, de mindig éhes… és nagyon fáradt.” A következő hétfőn Lizie még sápadtabbnak tűnt, mint korábban. Ahogy elővette volna a házi feladatát, a hátizsákja leesett a székről, kinyílt, és minden kiszóródott. Papírok repültek szét a padlón. Összegöngyölt számlák, egy apróval teli boríték, és egy piros feliratú értesítés. A tetején ez állt: VÉGSŐ FIGYELMEZTETÉS. Egy viseltes füzet is kinyílt. Tele volt listákkal. Leguggoltam, hogy segítsek összeszedni. Akkor megláttam egy vastag betűs címet az egyik oldalon: KILAKOLTATÁS. Alatta szépen, rendezett kézírással ez állt: „Mit viszünk el először, ha ki kell költöznünk.” Alig jött ki hang a torkomon. Megmerevedett. Összeszorította a száját, és a pulóvere szélét kezdte csavargatni. Sam mögöttem felszisszent. „Lizie, nem mondtad, hogy ennyire rossz!”
