A vasárnapi ebédet mindig én készítem. A fiam, Máté és a menyem, Eszter mindketten sokat dolgoznak hétközben, így természetesnek vettem, hogy vasárnap nálunk pihenik ki magukat. Én 58 évesen már nehezebben bírom az egész napos talpalást. Szombaton bevásárolok, vasárnap reggel hétkor már a húst klopfolom, panírozok, kavargatom a levest. Mire délben leülünk az asztalhoz, a derekam sokszor úgy fáj, hogy alig tudok egyenesen ülni.
Az ebéd csodás volt, jóízűen megették az utolsó falatig. Ahogy végeztünk, Máté azonnal feltolta magát az asztaltól, és a telefonját nyomkodva elindult a nappali felé, hogy lehuppanjon a kanapéra. Én lassan felálltam, és elkezdtem összeszedni a zsíros, maszatos tányérokat meg a kiürült tálakat. Eszter, a menyem egy pillanatra megállt, és félénken Máté után szólt: – Máté, nem kéne segíteni Anyukádnak leszedni az asztalt és elmosogatni? Olyan sok a tennivaló, egyedül hagyjuk itt ezzel a heggyel?
Megálltam a nehéz tepsivel a kezemben. Titkon reménykedtem, hogy a fiam most az egyszer feláll, és azt mondja: „Persze, Anya, ülj le, mi megcsináljuk.” Ehelyett Máté elnyúlt a kanapén, bekapcsolta a tévét, és felnevetett. – Jaj, Eszter, hagyd már! Anyám imád a konyhában sürögni, ez az ő birodalma. Csak láb alatt lennénk neki, még idegesítené is, ha rossz helyre tennénk a poharakat. Majd megcsinálja szépen lassan, ő ezt élvezi. Gyere, ülj le mellém!
A szívem egy pillanatra görcsbe rándult. Nem szóltam semmit, csak lehajtottam a fejem, és elindultam a konyha felé. Valahol mélyen elhittem, hogy talán tényleg ez a sorsom.
