Károly, aki eddig a konyhaasztalnál ült, és némán olvasta az újságot, hirtelen összehajtotta a papírt. Lassan felállt. Bement a nappaliba. Odalépett a fiunkhoz, határozott mozdulattal kivette a kezéből a távirányítót, és kikapcsolta a tévét. A sötét képernyőn csak Bence megdöbbent arca tükröződött.
– Apa, mit csinálsz? Épp most kezdődött a meccs! – méltatlankodott Bence. – A meccs elmarad – mondta Károly olyan jéghideg, mély hangon, hogy a menyem azonnal abbahagyta a telefonja nyomkodását. – És az ebéd is. – Tessék? Károly a fiunk fölé magasodott. – Ez a ház nem egy éjjel-nappali büfé, fiam. Az édesanyád 62 éves. Hajnalban kelt, hogy délre, a megbeszélt időpontra asztalon legyen az ebéd. Te pedig lustaságból semmibe vetted az idejét, a munkáját és az aggodalmát. És még neked áll feljebb, a kanapéról parancsolgatva, hogy álljon neki újra sütni?
Bence arca vörösödni kezdett. – De Apa, csak egy kis krumpliról van szó… – A tiszteletről van szó! – dörrent rá Károly. – Amit te most sárba tiportál. Aki nem tud odaérni a szüleihez a megbeszélt időre, és annyira sem tiszteli az anyját, hogy egy üzenetet küldjön, annak nem jár a friss, meleg étel. Károly az előszoba felé mutatott. – Sajnálom, de a konyha bezárt. Ha farkaséhesek vagytok, a sarkon van egy pizzéria, ott a pincért ugráltathatod, mert őt azért fizetik. Az anyádat nem.
Néma csend lett. Bence felpattant, próbált valami gúnyosat mondani, de az apja tekintetét látva inkább elhallgatott. A menyem szó nélkül kezdte húzni a cipőjét. Nem ettek nálunk. Duzzogva elmentek. Én sírtam egy kicsit a konyhában, de Károly átölelt, és azt mondta: „Ha most kisütötted volna azt a krumplit, legközelebb négykor jönnek.” Két hétig nem jöttek vasárnap. A harmadik héten szombat este Bence felhívott: „Anya, holnap háromnegyed tizenkettőkor ott vagyunk. Segítsek valamit teríteni?” Megtanulta a leckét. Az édesanyák ideje és munkája nem végtelen, és az ingyenes szeretetet is meg kell becsülni.
