A vasárnapi ebéd nálunk délben van. Így volt ez harminc éve, és így van ma is. A férjemmel, Károllyal már szombaton elkezdek készülni, hogy a fiunkat, Bencét és a menyünket a kedvenceikkel várjuk. Ezen a vasárnapon is hajnalban keltem, paníroztam, krumplit pucoltam, hogy 12:00-ra friss, ropogós legyen minden.
Délben megterítettem. Fél egykor még senki sem volt sehol. Egykor megpróbáltam felhívni Bencét, de ki volt kapcsolva a telefonja. Kettő órakor a rántott hús a sütőben melegítéstől már teljesen kiszáradt, a krumpli ehetetlenné szottyosodott. Mi Károllyal csendben, rossz szájízzel megettük a magunk adagját. Én tiszta ideg voltam, azt hittem, valami baleset érte őket.
Fél háromkor végre csattant a zár. Bence és a felesége vidáman, nevetgélve léptek be. – Sziasztok! Anya, bocs a késésért, kicsit elaludtuk a vasárnapot, aztán még elugrottunk egy kávéra! – mondta Bence, mintha mi sem történt volna. – Na, jöhet a kaja, farkaséhesek vagyunk! Remélem, melegen tartottad a rántott húst! Kifáradva, a könnyeimmel küszködve léptem ki a konyhából. – Kisfiam, délre vártalak titeket… Halálra aggódtam magam. Kettőig melegítettem a húst, de már teljesen kiszáradt. Miért nem dobtál legalább egy SMS-t, hogy késtek?
Bence levetette a cipőjét, egyenesen a nappaliba ment, lehuppant a kanapéra, és bekapcsolta a tévét a sportcsatornán. – Jaj, Anya, vasárnap van, a pihenés napja, ne stresszelj már ezen is! – mondta a képernyőt bámulva. – Dobd be a mikróba a húst, meg légy oly jó, süss ki gyorsan egy új adag krumplit, mert a mikrós krumpli ehetetlen. Addig mi megnézzük a meccset a srácokkal. Nem nagy ügy, tíz perc alatt megvan!
A szavak úgy ütöttek meg, mintha pofon vágtak volna. Két és fél órát késett szó nélkül, és most a kanapéról rendel tőlem friss sültkrumplit, mintha a személyzete lennék.
