Más beszámolók teljesen eltérő motivációkat tártak fel.
Egy nő bevallotta, hogy maga a kihívás vonzotta, és az érzelmi kapcsolatot inkább játéknak, mint elkötelezettségnek tekintette. Egy másik felidézte, hogy ő is akkoriban házas volt, és meggyőzte magát arról, hogy közös körülményeik igazolják a helyzetet – míg végül mindkét kapcsolat szét nem ment. Egyesek fokozatos áthágásról beszéltek, amelyet a figyelem, a kitartás vagy a társadalmi nyomás befolyásolt, nem pedig egyetlen tudatos döntésről. Ezekben az esetekben a határokat lassan, szinte észrevétlenül lépték át.
Idővel és távolságtartással ezek közül a nők közül sokan már nem diadalként, hanem tanulságként tekintettek a tapasztalataikra. Néhányan megbánták a fájdalmat, amelyet másoknak okoztak a részvételükkel. Mások rájöttek, hogy az érzelmi hevület milyen könnyen elfedheti a hosszú távú következményeket. Minden elmélkedésükben egy felismerés egyértelműen kiemelkedett: A múlékony intenzitás ritkán tart sokáig, mégis a személyes fejlődés gyakran az őszinte önreflexióból fakad. Történeteik arra emlékeztetnek minket, hogy bár a vonzalom természetes módon is felmerülhet, végső soron a felelősség és a tudatosság alakítja a kapcsolatokat – és az életet –, amelyeket teremtünk.
