Az élet váratlan módon szembesíthet minket a múltunkkal is. Ez a történet egy fiatal nő érzelmi útján vezet végig, akit tizenhét évesen kénytelen volt elfogadni a felnőttkort. Ami ezután következik, egy fájdalom, növekedés és végső kibékülés története, emlékeztetve minket a családi kötelékek bonyolultságára és a megbocsátás erejére.
A múlttal való szakítás
Tizenhét éves voltam, amikor ez a két sor megjelent a vizsgán. Abban a pillanatban úgy éreztem, mintha hirtelen félbeszakította volna a gyerekkoromat. A mostohaanyám nem sírt. Nem kérdezte meg, hogy félek-e, vagy mi jár a fejemben. Összefonta a karját, úgy nézett a hasamra úgy, mintha az a rendes életének foltja lenne, majd azt mondta: "Ez a ház nem bölcső. Magadról kell gondoskodnod."
Apám mögötte állt. Nem szólt semmit, még a szemembe sem nézett. Pontosan tudtam, miért: attól félt, hogy őt is kitoloncolják. Ez a csend jobban fájt, mint bármelyik szó.
A túlélésért folytatott küzdelem
Aznap este mindent bepakolt a bőröndömbe: ruhákat, néhány fotót és néhány apró dolgot, amiket nem hagyhattam magam mögött. Amikor becsuktam magam mögött az ajtót, fogalmam sem volt, hová megyek. Csak azt tudtam, hogy nem maradhatok ott.
