Miután elment, egy darabig csak álltam a csendes konyhában. Sam a bejárat felől nézett engem, és valami büszkeség csillogott a szemében. Vállat vont, de mosolygott. „Te is ugyanezt tetted volna, anya.” Akkor értettem meg igazán, hogy minden nehéz döntés, minden lemondás formálta őt ilyenné. Olyanná, akire csak büszke lehet az ember. Másnap Sam és Lizie nevetve robbantak be az ajtón. „Anya, mi lesz a vacsora?” – kérdezte Sam. „Rizs, és amit csak ki tudok belőle hozni” – feleltem. Most viszont gondolkodás nélkül négy tányért tettem ki az asztalra.
A 13 éves lányom vacsorára hazahozta az éhező osztálytársát, aztán valami kiesett a hátizsákjából, és összeszorult a gyomrom.....Folytatás a hozzászólásokban
