Azt hittem, már majdnem feladom az utolsó dolgot, ami igazán számított számomra, csak hogy átvészeljek még egy hónapot.
Sosem gondoltam volna, hogy belépve abba a zálogházba egy olyan múltat tár fel, amiről még csak nem is tudtam.
A válás után szinte semmim sem maradt: csak egy telefon, ami majdnem lemerült, pár zsáknyi ruhát, ami már nem érdekel, és egy dolog, amit megfogadtam, hogy soha nem veszítek el: a nagymamám nyaklánca.
Ez volt az egyetlen, ami maradt nekem.
Az exem nem csak úgy távozott, hanem gondoskodott róla, hogy ne maradjon nekem helyem. Már megtörtem a vetélést, amikor egy héttel később egy fiatalabb nőhöz ment.
Hetekig ösztönösen éltem túl. Extra műszakok az étteremben, minden borravalót úgy számolva, mintha levegő lenne. De az elszántság csak egy bizonyos pontig vihet el.
Aztán jött az utolsó figyelmeztetés, amelyet a lakásom ajtajára ragasztottak.
Nem volt pénzem a lakbérre.
Mélyen belül már tudtam, mit kell tennem.
